Mese a világ minden pénzéről, és a székely atyafiról - V. levonás
Mese a világ minden pénzéről, és a székely atyafiról –
mese folytatásokban, csak itt, csak most, csak nektek…
V. Levonás
2.5. És lett dél, ezért folytatása a Mesének. Miért, nem csak esti mese van, ez déli mese, no.
És beméne az egyszeri magyar az ő asszonkájával az bankba, és találkozának, egy addig nem is látott Pultossal. Nála aláírták az szerződéseket, elmentek a Közjegyző asztalához es, és így volt. Pár napra rá megkapták az 1 millió Ft-ot, ahogy ígértetett, éppen idejében, mert mentek világra hozni, segíteni az kicsi magyart. Így a mesének jó vége lett, álmodjatok szépeket, napokon, heteken, éveken át, ahogy a mesebeli boldog családunk nevelgette a kis jövevényt. Közben ettek es, ittak es, aludtak es, dolgoztak es. Meg fizetgették a „devizaalapú” hitelüket, mert ekkor már nem nevezték azt devizahitelnek (2008-tól), mert az minden volt, csak nem devizahitel. (Erre a bankárok is rájöttek, módosították es számvitelüket, a 250/2000-et, annak 9.§. (19) bekezdésével, mintha nyilvánosan.) De azért a hőseink, a kapott Ft-hitelükből kapott bankókon, megtettek mindent, amire vágytak, szerény akarásos életükben.
Hanem nagy boldogságukban levelet hozott a banktól a posta, és majdnem harmadával nőtt a törlesztő részlet. El-el maradoztak. Tologatták a befizetni valókat, hogy kijöjjön a hiteltörlesztés. Aztán már nem is ezért tologatták. Elébb az étket vették meg, aztán a közüzemi díjakat, a korábbi tologatások sárgacsekk hátralékát, a biciklire való lámpahiány miatti bírságot, késedelmi kamatokat, és még ki tudja hányféle kötelezettségüket fizették be hónapokon át. Majd a hiteltörlesztést. Aztán a hiteltörlesztés folyószámlahitelét, aztán annak késedelmi kamatát, aztán hol ezt, hol azt hitelkártyáról, aztán hirtelen nem volt miből banki tartozásokat fizetni, mert azt már képtelenség volt, úgy felnőtt az összege mindegyiknek. Igen szorgalmas a hitelkártya volt, az úgy nőtt, mint tavaszi esőtől a gomba… Végül már munkájuk gyümölcse is le lett tiltva. Az áramot kikapcsolták, a gázt is, tüzelő se nagyon volt, telefonjuk sem, hála Istennek, mert nem győzték volna a bank, és más követelőzők zaklatását hallgatni kora hajnaltól, késő estig.
Úgy döntöttek elválnak, az asszony beperli az urát gyermektartásért két gyermek után, legalább azt nem vonják le tőlük a végrehajtók. Na meg azok is… Vót, hogy egy kis adósságnak a háromszorosa volt a díja, de a kisadósság is olyan szépen hízott, mint az húsvétra való gyesznó. Csak ezt nem lehetett levágni, oszt megenni.
Ja de, nem azért váltak el, mert nem szerették egymást, bár gyakrabban civakodtak, vagy nem gondoskodott vón az atyafi a saját két szép gyermekéről. Istenek is megadták a tiszteletet, sosem káromolták, de azért gyakrabban néztek az ég felé is, összeszorított fogakkal. És gyakran mondta az asszony is az urának, nem kellett volna belerángatni őt is ebbe a pokolba, milyen szépen élhettek volna. Az atyafi meg is haragudott olykor, mintha ő lenne a hibás, nem ketten, vagy inkább az a sok mihaszna követelőző, de azért csak összetartottak egymással, nem úgy mint sok más magyar, a nagy földön futásban. Nem is vetettek hurkot a nyakukba, mint oly sokan. Elég volt nekik az a torkukat szorító, mérhetetlen adósság, ami csak gyűlt és szaporodott, mint tavaszi mezőn az a sok illatos virág. Csak ez az adósságszaporulat nem színes volt, hanem fekete, mint a nyári viharverte égbolt, naponta csapott le rájuk igazi valóság-villám, behajtók, és követelőzők képiben… Nem is volt olyan illatos, mint a mező, hanem büdös volt, mint a pokol kénkő szaga, és nem is méhek döngicséltek ezen a mezőn, mézet gyűjtve, hanem erejüket szívó darazsak, gyámhatóság, adóhivatal, végrehajtó…
Mikor már minden hitelük fel lett mondva, elmentek egy írástudóhoz és farizeushoz, mondaná meg, hogy mi a franc történt, és mit lehet még tenni. De az sem tudta… Csak annyit mondott, előbb kellett vóna gondolkodniuk. Hát ez igaz. Így maguk gondolkodtak, és jártak utána annak, mi és minek az oka. Elmentek hát az Bankba (hogy szakadott volna rá az ég éjfél felé, mikor senki emberfia nincs benne, mert nem voltak ők terroristák, nem vették volna szívükre az emberhalált. Bár az eszükbe jutott, valakinek ezért a sok bánatért, csak ki kellene tekerni az nyakát…)
És találkoztak a Pultos nővel, ki elmagyarázta az rohadt hitelt az atyafinak, annak idején, és elmondták, mijáratban jöttek. Hát karikás volt a hölgy szeme, megviseltnek látszódott a sok panaszostól, de tán neki es, vagy a gyerekeinek es, vagy mindannyiknak es lehettek deviza-nyilvántartású Ft-hiteleik. Féltek, hogy a nő felelősségre vonja őket, attól meg nem lettek vón okosabbak. De szerencséjük volt, mert ő már utánajárt annak, mi is történt. Erről ugyan nem beszélhetett, és azt sem tudta mit kezdjen mindentudásával, de lelke megkönnyebbülésére, elszánta magát, hogy igazat fog szólani a kekec atyafinak, és asszonyának. Mert vót lelkiismeretében furkáló önvád. A Pultos csak rájuk nézett, és mindent értőn, elkezdett mesélni nekik, az szintetikus devizával ellentételezett Ft-hitelről, melyet a svihákok „devizaalapúnak” mondanak.
— Emlékszem magára atyafi! Jól megfaggatott, megríkatott, időmben is megkínzott. De én akkor még nem tudtam semmit. Most már valamit, majdnem mindent, de azt nem tudom, mit is kezdjek ezzel a tudással.
Megsajnálta az atyafi és neje, és biztatták, hogy csak bátran, hátha találnak megoldást, mindannyik bajára, ha összedugják a fejüket. Ezért folytatta a Pultos…
— Na az úgy volt, hogy ez sem devizahitel, ahogy lyánykorában nevezték, sem nem devizalapú, aminek most bájolják, mert nincs ennek semmi devizaforrása, hanem ez a fölvett Ft-hitel, csak szintetikus devizával (mintha lenne) ellentételezett. Olvastam a bankárok lapjaiban, utóbb, hogy vitatkoztak es a farizeusok, szabad-e ilyet, még ha módjával es, ilyen pénzügyi terméket rászabadítani az magyarokra, az magyaroknak országára. Elébb, úgy 2003. év végéig, úgy gondolták ez nagyon veszélyes a bankokra. Igen, az országra es. Persze, hogy az adósokra es, de arról nem írtak valamiért, meg mondom, a bankárok lapjában olvastam, nem az adósokéban. Akkor még azt írták erről, be fognak dőlni ettől a bankok, elég egy szélfuvallat es, meg az ország es. Meg számvitele sem nagyon lehet az ilyen pénzügyi terméknek, az ilyen mintha deviza-nyilvántartásnak. Anélkül meg „nagyon kreatívoknak” kell lennie a bankároknak, ha számviteli szabályok nélkül mintháznak. Ennyiben is maradtak.
— Akkor meg hogy lett mégis? – kérdezte az atyafi – ha ilyen kékes-zöld takony egy ügy ez mindenfelől?
— Azt nem írták – felelte a Pultos –, meg úgy sem attak ezeknek igazi devizát, még könyvelve sem, nem hogy a kezükbe, az ország sem ugrott, mint egy Pannon Puma, ki volt mindenki fene a nadrágból, sírtak, ríttak, hogy hitelezni sincs miből… De valami lehetett, amiért mégis forrás tiszta vizévé változtatták, ezt a szintetikus ragacsot, mintha már lenne is számvitele. Persze ha lett volna, minek kellett akkor utólag, a „devizaalapúságot” a számviteli szabályozójukba becsempészni, a szintetikus mintha devizájukhoz? Mert olvastam náluk, igen, nem az adósoknak a lapjában, hogy módosították ezért, négy évvel a huncutságuk elkezdése után, 2008-tól a Kormány 250⁄2000. rendeletének 9.§. paragrafusát, és ehhez egy (19) bekezdést biggyesztettek az „devizaalapúságról”. Gondolom, rendet akartak a könyveikben teremteni…
— Hogy-é – horkant az atyafi –, visszafelé es? Oszt a korábbi négyet, 2004-től, 2008-ig, hogyan számolják akkor el, ha ezt a taknyot vettük meg a többi balekkal?
— Gondolom, megtalálták hozzá a kiskaput. No meg ki vett volna tőlük hitelt, ha elmondják, hogy kiskapus? Gondolom tudták, hogy 2008-ban valami készül, valakitől megtudhatták előre, ezek ne tudnák előre, hogy mit fognak, és mikor csinálni, mikor a számítás a szakmájuk. Ugyan, még hogy piac, hiszen a pénznek a piacán ők a kofák, és a vevők is, a finánc is, pedig a pulton semmi sincs, csak fejben adnak-vesznek, fejben számolnak, a mi kontónkra. Mi halandók csak beszállítói vagyunk a valóság gyümölcseinek. Amiből annyit hordunk üres standjaikra, nekik, amennyi a fejben számolásuk végeredménye. És ha keveslik, vagy már nem tudunk beszállítani valóságot az padjaikra, viszik ingóságunk, házunk es. Fogdmegjeik, sőt az álladalmunk fogdmegjei, farizeusai is segítik őket ebben. Az írástudók és farizeusok őket védik, az ő dicsőségüket zengik az adósok lapjaiban. Hogy mennyi fejben munkájuk van a semmivel, hogy bennünket munkára fogjanak a valóságban, hogy a gazdaság motorjai, a semmiből teremtenek, mint az Isten valamit, amivel mi nekik tartozunk, és ennek törlesztése véget, nem henyélünk naplopók módjára. Azzal, hogy nekik dolgozunk, mindenki termel, mindenki dolgozik, egyre többet és többet, mert a tartozásunk gyorsabban nő annál, mint amennyit mi meg tudnánk valaha is termelni. Mert élőlények vagyunk, és gyarlók ezért mi csereberéljük egymásnak árukra, az ő bankóikkal, amikre szükségünk van, meg amikre nem is lenne. Mert azt is ők súgják, ordítják a fülünkbe, hogy mire legyen szükségünk, mit gondoljunk szükségesnek. A bankót is ők állítják elő, amivel csereberéljük áruinkat, a valóságunkat. Azt a bankót, aminek az árfolyamával is ők játszadoznak velünk, mint a marionettekkel. Azt a bankót amivel egymásnak fizetünk a munkánkért, amivel törlesztjük adósságainkat nekik, amivel fenntartjuk magunkat, és fizetjük a rezsinket, az ő tulajdonukban lévő közműveknek, mindeneknek.
És a Pultos átszellemülten hallgatott, megviselte a tudás, és a tehetetlenség. És megszólalt az atyafi asszonya es, ekként:
— Hanem, ha én is csinálhatnék bankót, vagy a semmiből pénzt, akkor nem is kellenének ezek, csak össze kellene fognunk a többi emberekkel… Miért ne?
— De nagyon naiv maga, kedves! – felelte a Pultos. Mert nem ez a Rend. Nem az, amit szeretne, hanem más, és mindenütt más a Föld nevű bolygón.
És lett megent dél. Ezért elhatározták, hogy a bankárok bankóján vesznek ebédet, meg is eszik, és utána folytatják. Ahogyan majd mi is a mesénket… De ne feledjétek: nemtartozunk.hu… És korábban sem tartoztunk, és nem is fogunk. Majd meglátjátok, a következő részben, miért nem…